Hát tényleg így volt - nem énekelni mentem, csak hallgatni, megnézni, találkozni a barátokkal. Mert nagyon tetszett az ötlet, és mert mindenkit ismertem szinte az alakuló kórusból, több szálon és jóideje hallgattam már akkor a várakozással teljes szervezkedést, ötletelést, hogy hogyan kéne, kikkel kéne, mit kéne...

Nagyon izgalmas-izgulós volt az első próba. Persze egy percig sem lehetett nem énekelni (illetve énekelni próbálni, mert valljuk be, igencsak csikorgós volt a kezdeti időszak (ha egyáltalán végetért már :)). Mindenki nagyon bátorító volt (kösz így utólag is mindenki), illetve mindenki más is először volt ott, úgyhogy volt jobb dolguk is, mint hogy az én hangommal foglalkozzanak - szerencsére...

A "tavaszi szél" volt az első - Andin fülig érő vigyor, csak kicsit van megszeppenve, hogy mi lesz ebből. A kórus izgatottan vár, megilletődve, hogy eljött a nagy pillanat. Zsolt még nem mer poénkodni, Balázs még nem mer (~t volna, ha akkor már ott lett volna) feküdni a széken :) És akkor egyszer csak elkezdtük (biztos sokat késve Andi ismeretlenül hadonászó kezeinek ritmusáház képest), és megszólalt valami, amit leginkább a lelkesedés hangjának tudnék nevezni. Tapasztalatlanul, hamiskásan, csiszolatlanul, csúnya gombócokkal, de őszintén és mélyről és mosolygósan és vibrálva. Nagyon szupi volt.

Bennem hihetetlen sok gátlás volt (és még van is) az énekléssel kapcsolatban, amik csak lassan oldódnak, és amik nagyon nem hagyják, hogy eleresszem magam - de azért fejlődöm, remélem. Mindenesetre az első néhány alkalom is elég volt ahhoz, hogy döbbenetes, letaglózó új élményként érjen, hogy az énekléssel mennyire meg lehet és meg kell nyílni a egymás előtt, hogy mennyire nem lehet nem őszintén csinálni, hogy általa olyan rétegeit ismerjük meg egymás személyiségének és gondolatvilágának, ami enélkül rejtve van. Jó dolog ez, nem is kicsit...